Kingának.

míg társtalanságomban kértem segítségedet
versemnek egyedül csupán kellemed maradt
de mostanra már kecses emlékeim is elvesztek
és beteg Múzsám adott más nyúgalmat
odaadom én jó Szerelmem aranyos vitáinkat
megérdemli munkáját egy értékesebb toll
költőd még csak ennyit tudhat magának
ellopta Tőled,s kétszer fizeti vissza most
kölcsönadta neked az erényt,de elvette e világtól
viselkedésedből gyönyört adott néked
melyet arcodon megtalált,hiszen látod
ne dícsérd őt ezért,csak hogy élt érted

majd köszönd meg minden kimondatlan szavát
mióta tartozik néked,önmagadnak tartozol már.
10.XI.18

ömlenek a rímek belőlem néha,
de kergetnek is,
mind olyan gyáva,
közel jönni azért nem mer
csak a távolból dobál kövekkel

Fáradt vagyok mama-

Nem segít a hit.

S mire megkérsz, hogy hagyjam abba,

Már nem is tudom, hogy mit…

 -el -hideg- ülni.

fel lehet ebből állni?

-meleg-

Nem kell mindig mindent érteni,
a rejtély adja az izgalmat,
az egyszerűség a tökélyt,
a kettő együtt meg boldog perceket

Megálltál a Tiszánál
s én mögötted vártam egy öregedő bükkfánál
nem láthattál
hiszen az éjszaka elbújtatott
néztelek soká
lélekzetvisszafojtva
hajadban egy halvány fehér rózsa -
s az Esthajnalcsillag aludt
odafenn az éteri érem lebegett -
a Hold féltékenyen nézte ahogy mosdol
majd fényével titkosan pásztázta a harmatcseppeket
törékeny válladon - Ő is szeretőd volt
közben átlibbent felettem sok névtelen halott
és az idő - mely máskor végtelen - most engedelmesen megmeredt
komor volt a fekete égkék
mégis kiviláglott belőle szűzfehér bőröd
hogy átszakítsa a folyó monoton folyását
még a Halál is sápadtabbra derült mellettem
aztán  újra egyedülhagyott
s rádtekintettem leselkedve:
Te felegyenesedtél
szoknyád
kék ingecskéd felöltötted
s kis cipődet is magadhoz vetted
kétszer pillantottam el csupán
de mire vissza:
már az útat szedték síma lábaid
s én ottmaradtam egymagam árván,bután
de utánad szállt még hosszan vágyaim pora.
10.XII.6.

 Kifelé bámészkodom.

Csendes eső zokog

az égből;

furcsán suhan a

támolygó tekintet a

párás félhomályban.

Csak úgy lassan,

meg- megállva.

Ilyenkor kár is töprengeni:

hiába.

A gondok cseppekbe gyűlve

koppannak és lefolynak

az ablakon. 

…hallgatom.

Kinek kell a napvilág,

mikor itt rejtőzhetem?

Hisz’ most szertelen

ritmusra lüktet minden

hű atom.

Nem árulnak el…

S én nyugodtan álmodom.

2010. 11. 13. 

még ki jön át a palánkon?
ki tart velem?
senki?nem baj!
egy embernek való úgyis a félelem!

hosszú útra vállalkoztam
szél fú szemembe
ágak rángnak körültem
emléket nem vések eszembe

lepkeszárnyú félelem reng körül
sárgásan görönygös az ég alja
zaj rajta semmi, - csupán vetkező levelek
s fehérségét az Ősz öle marja

szikes talajon fagy meg a remény
de a vándor így is továbbmegy
utazását övezze hát a hűs feledés
s az istenektől származó kegy
10.XII.14.

kezemben keserű szivar

körülöttem halak ugranak ki a tóból

semmi más

Ha elmúlok majd 4
akkor már nem veszek pelust és cumit, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 7
leteszem a homokozó lapátot és megmutatom milyen ügyes vagyok az oskolába

Ha elmúlok majd 12
nem nézek csak sunyiba mesét, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 14
elszívom az első bagóm és megmutatom milyen "ügyes" vagyok az oskolába

Ha elmúlok majd 16
túl leszek már 20 csajon, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 18
kipuskázom az érettségit, hogy eljussak a fősulis bulikig, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 20
és sorra bukom a ZHkat, megíratom egy gyíkarccal, és megmutatom milyen ügyes vagyok az oskolába

Ha elmúlok majd 23
és meglesz az első összecsalt diplomám, én leszek Dr.Díler mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 30
megkomolyodom, de azért szabadon rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 33
és már megkomolyodtam, élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 36
és már komoly leszek a családommal rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 40
és már nem lesz jó a szex, élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 45
és már nem lesz családom egyedül rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 50
és már-már az öngyilkosság határát feszegetem, de azért még az életemben élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 55
az alkalmi partnereimmel és a képzelt családommal rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 60
és már nyugdíjba leszek felülök ingyen minden vonatra és élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 65
idegen országok és idegen érzések között rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 70
átgondolva az életemet a fejemhez emelem a pisztolyt és élek a lehetőségeimmel

Gondolataim tengerében

Egy piros csepp úszkál,

Bolyong nesztelen.

Kegyetlen formát rajzolva

A tenger sokaságába,

S kékségébe.

Nem tudom mi lehet,

Hogy mi készteti arra,

Hogy tomboljon,

Hogy felkavarja,

S úgy hagyja.

Én csak állok,

Állok a kékségben,

S nézem, miként teszed tönkre

Az életem!

ezt a napokban írtam

Babics úr már látta is

na brékesség

A park

Spiró Györgynek,ihletőmnek.

Sokat járt ide.
Már gyerekkorában, elemi után, apja kézenfogta: gyere kisfiam, kimegyünk egy kissé a Károlyi-kertbe. Hosszasan sétáltak, napcsillámok tündököltek a faleveleken, fák hajladoztak a melegben, és valami olyan nyár volt, ami később örökre eltűnt.
Most is július van.

Csorog a bokrokon a lomha mézfény, s a harmattal dús füvek kortyolgatják. Valahol galambpár búg egy tölgyfa ágán, s a forróságtól serceg a tikkadt kövezet a csitri nő lába alatt, mellette, - mint egy kiskutya, - vőlegénye baktat. Érintetlen az idill.

Elég már, ideje van felébredni. Az a kép nem különb, mint ez, csupán régebbi.
E percben ő sétálgat kisfiával, mint a messzi távolba tűnt gyermekkorában. Focizni tanítja, mint minden rendes, valamirevaló apa fiú utódját. Késő szombat reggel van,úgyis szabadnapos. A cinóberszín napfény hosszasan süt egész nap. Áron gondfeledten futkározik egy öregedő gesztenyefa körül, kergeti a labdát. Azt mondja, majd megtanul egyedül futballozni , úgyis szereti magát nagynak érezni. Ő leül egy pirosra mázolt padra, - régen festhették le, mivel már jócskán lekopott róla a festék. Fáradt végtagjait kinyújtóztatja, akár egy vadászatból hazatért kopó, s lehúnyja szemét. Furcsa képzetek ötlenek elméjébe, gyorsan fel is ébred.

A gyermek még mindig önfeledt; a labdát a pázsiton hagyta kicsit, s egy cserje mellett guggol, hátha talál benne sárgarigófiókát.

Ő újra elbóbiskol, egyre mélyebb álomba esik. Megint különös dolgokat vízionál, de most valamiért nem képes felébredni. Izzadni kezd.

Alakok közelednek a Ferenczy utca felől, futólépésben. A kaput felrántják, továbbrohannak. Már látják az embert, a padon ülve: mindkét kezével a kőtámlát markolja. Látszik, hogy alszik, sőt álmodik. Megállnak előtte.

-         Árvay elvtárs, siessen, jöjjön velünk! Egy szovjet T-53-as meglőtte a házukat, és nem találtunk odabent senkit, miután átkutattuk az épületet

Feltekintett. Két honvéd állt előtte, kezükben gépkarabéllyal, a jól megszokott bársonyzöld egyenruhában. Körülötte vörösen izzott a levegő, az ég a napba borult. Fagyos november eleje volt.

Egyetlen szó villant át a fején : töréspont.

Fejem felett zöldelő mező

Lábam alatt kék az ég

Hallom, ahogy virágzik a táj,

S látom a madarak énekét.

De kinyitom szemem, s körbe nézek

Mind ez álom volt csupán?

Hisz olyan élethű volt,

Mégis, nagyon fura, s költői.

Elmondanám mit láttam,

De zúg a fülem, s nem tudom.

Hallottam ott valamit,

De homályos a szemem, nem látok!

Te talán érted mi történik

Fordított világban vagyok?

Hol a bűnözés az úr,

S ha jó akarsz lenni, megbánod!

Gondoltál már arra, hogy mi lenne,

Ha a virágnak nem lenne illata?

Ha nem lenne se víz a földön,

Se oxigén a levegőben?

Lehet, hogy kihatunk volna?

Lehe, hogy alkalmazkodtunk volna?

Na de ki tudja?

Talán sennki, talán mindenki!

Gondolkoztál már róla?

Mert én még nem,

Hisz még csak egy gyerek vagyok,

És egy gyerek ezt ésszel fel nem foghatja!

ezt kérdeztem. csak későn hallották meg. a szobornak bűntudata van, mert félrefaragták. megesik az ilyen.

Üdvözlök mindenkit köreinkben. Csupán pár fiatal, akik el akarják mondani a világnak, amit el akarnak mondani. Keveset mondtam? Nem is akartam többet, a lényeg, hogy mi így isszuk, és reményeim a jövőre nézve, hogy később ti is így isszátok majd. Azt, hogy mit, azt döntse el mindenki maga.

Az oldal minden tartalmának mi isszuk meg a levét. Az ötleteink szabadon szállnak, de itt otthonra találnak. A szó elszáll az írás megmarad mi meg haladunk a korral. Későbbiekben mindenkitől várható a maga módján egy egyszerű kis bemutatkozás, aztán a mutatkozás.

Mz/x kikapcs

Homlokodra már rászőtte
koszorúit az éj
s csillagot lebegtet
rajt.